Halálom története

Fiam tolmácsolásában

A történet 2021 júliusában kezdődik. Májusban még 35 kilométert bicikliztem egy 40 km/h-s maximális sebességgel. 30 km/h-s görkorcsolyázás sem okozott problémát. Ám júliusban mindez már nem ment és Strophanthin kellet, hogy kordában tartsam a keringésem. Nem értem már el csúcsteljesítményeket.

Többször meg kellett állnom hazafelé, amikor fiam családjával kerékpártúrán voltunk. Fiam és felesége rábeszéltek, hogy kivizsgáltassam ennek okát. Sejtettem a problémák forrását és biztos voltam magamban, hogy egy böjt után újra egészséges leszek. Visszafogtam magam, pihentem, és nem kellet már a Strophanthin. Eltökéltem magam a böjt mellett.
Október utolsó hetében, a 26-ai a bécsi tűntetés után adott interjúmkor már le voltam gyengülve, mert 24-étől hasmenésem volt.

Utána lettem igazán beteg. Október 27 és november 4 között a lázam 40 fokos is volt, erősen és sokat köhögtem. Ebben az időben az ágyamban feküdtem és nagyon fájtak a végtagjaim. Mikor már nem bírtam a hátamon feküdni, hosszasan gondolkodnom kellem, mely mozdulatokkal tudok jobb vagy bal oldalamra fordulni. Akkor aludtam, amikor tudatm, ám a köhögés kínzott. Alig ettem a betegség miatt, s ketózisba estem.

Nagy dózisú CDL-t vettem magamhoz, és mint kiderült, ezzel sikeresen legyőztem a COVID 19-et: mindkét teszt, amit otthon csináltam, negatív lett. Ezt ekkor még nem tudtam, így mérgezésre vagy sugárterhelésre gyanakodtam, ami kiválthatta a Covid-ot.

November 2-án reggel már nem voltam olyan rosszul, felkeltem és kimentem a kutyáimhoz. Jó volt a nap sugarainak melegében ülni. A megerőltetés újra ágyba kényszerített, és onnantól minden rosszabbra fordult. A véroxigén szintem egyre csak csökkent: 70-80% körül mozgott. Ha a légzésemre koncentráltam és mély lélegzeteket vettem, akkor 84%-ot is elértem. Ám ez nehezemre esett és fájdalmas is volt. Megkértem a fiam, vigyen el Bécs északi részébe egy orvoshoz.

Az orvosnál egy órán át oxigénsátorban voltam, utána a véroxigén szintem 75% körül volt. Oxigénmaszkkal 87%-ra tudtuk dúsítani. További kiegészítő kezelések több erőhöz fognak juttatni. Pulzusom végig 110/perc felett volt: az alacsony véroxigén szintem miatt szívem gyorsabb veréssel igyekezett az agyam és többi szervem oxigénnel ellátni.
A kezeléstől kimerűlten autóztam haza a fiammal.

Mesélő: A magánklinikán először vérvételről és infúzióról volt szó, ami sajnos elmaradt. Nem vihettünk haza oxigént sem. Ekkor még nem tudtam, hogy az alacsony oxigénszint károsíthatja a belső szerveket. 90% alatt elsőként a szív és a tüdő szenved. Bíztam édesapámban és az orvosban, akit választott. Akkor még nem tudtam, de vinnünk kellett volna haza oxigént.

Amikor az autóval hazafelé tartottunk, kétszer is elhánytam magam. Fiam megkérdezte, hogy jobban érzem-e magam, de ezt nem tudtam neki megerősíteni. Fiam úgy vélekedett, hogy akkor mást kellene megpróbálnunk. A hazaúton az út minden egyenetlensége fájt.
A légzésemre kellett koncentrálnom. Otthon megköszöntem fiamnak, hogy elkísért, majd aludni tértem. Kimerített a nap. November 6-ára kipihentem az előző nap fáradalmait, ám állapotom nem javult, sőt. A nap folyamán másnap reggelig csak romlott. Majdnem állandóan aludtam, nem érzékeltem, hogy bárki meglátogatott volna.

Másnap, november 7-én vasárnap meglátogatott a fiam és megkérdezte, hogy érzem magam. Tudtam, hogy segítségre van szükségem, így beleegyeztem, hogy környékbeli orvosokat felhívjon és megkérjen valakit, hogy adjon be nekem egy infúziót. Fiam röviden ecsetelte a betegségem lefolyását: 10 napja ágyban, influenza-szerű tünetek, legyengült, alig evett és ivott valamit – ezért kér orvosi segítséget.

A harmadik hívás és az orvosok ugyanazon kijelentései után, miszerint „Az apjának a kórházban a helye”, nem marad nagyon más választásom: be kellett mennünk a bécsújhelyi kórházba. Fiam szavát adta: „Ha nem jó ott neked, azonnal hazaviszlek”. Ezzel meggyőzött.

Elmentünk Bécsújhelyre, de csak a portásig jutottunk, az nem engedett minket tovább, hanem hívott egy ügyeletes orvost. A fiam hozott egy kerekesszéket, így le tudtam ülni, az út az autótól a kórházig teljesen kimerített. Amikor megjött az orvos, a fiam elmesélte neki a megfázásom 40 fokos lázzal, illetve, hogy alig ettem vagy ittam valamit az elmúlt napokban így infúzióra lenne szükségem.

Az orvos szerint ezt egy háziorvosnak kellene megtenni, így el akart minket küldeni. Még azok után is, hogy közöltük vele, hogy pont a háziorvosok küldtek minket a kórházba. Csak akkor egyezett bele az orvos, amikor fiam megemlítette az alacsony véroxigén szintem. Felvettek a sürgősségire, az orvos betolt, a fiam pedig jött utánunk.

„Be van oltva?” kérdezte az orvos. Nemleges válaszom reakcióját nem láttam, és fiam sem mondta el, míg éltem, de lenéző volt. Bevittek egy vizsgálóba, végeztek egy antigén-tesztet, ami pozitív lett. Erre a 4 kórházi dolgozóból 3 elhagyta a szobát.

Mesélő: A váróteremből ráláttam a kezelőre és hallottam, ahogy a kórházi dolgozók erről beszéltek. „Pozitív és nincs beoltva”. Egy orvos valószínűleg egy Covid osztállyal beszélt, amikor elment mellettem, és édesapámról adott hírt.
Odamentem hozzá és elmondtam neki, hogy édesapámnak júliusban keringési gondjai voltak és valószínűleg a szívével van gond. Az orvos erre így válaszolt: „Ezt mindenképp ki kell vizsgálni, de elsődlegesen a Covid-ot kell kezelnünk.” Ekkor nem éreztem, hogy édesapám teljes kórképét akarnák kezelni, hanem „csak” a Covid-ot. Innentől aggódtam édesapámért.

Az utolsó, bennmaradt kórházi dolgozó foglalkozott velem, és készített egy PCR tesztet. Elmondta, hogy most egy elkülönítőbe kerülök, ahol a PCR eredményére várunk. Áttettek egy betegágyra. Útban az elkülönítőbe fiam megkérdezte, hogy tudom-e mi fog velem történni, és hogy beleegyezem- e ebbe. Tudtam, hogy segítségre van szükségem és egy infúzió biztos jót tenne. Ám kortizonba nem egyeznék bele. Ezt válaszoltam: Az orvosok kortizont akarnak adni, azt meg nem szeretném. Meglátjuk. Fiam újfent biztosított arról, hogy azonnal hazavisz, ha kérem. Ezek után az elkülönítőbe vittek a Covid-osztályra. Csináltak egy mellkasi röntgent és kaptam egy sóoldatos infúziót, ami majdnem egy egész óra alatt folyt belém.
Megérkezett a PCR teszt eredménye: pozitív. A CT-értékem 29,5 volt, és az elmondottak alapján nyilvánvalónak kellett volna lennie, hogy magam mögött hagytam a vírust és jelenleg véroxigén-ellátási problémáim vannak és tüdőgyulladásom, amit a mellkasröntgen is megerősített. Beszéltem a főorvosasszonnyal és elvetettem a kezelési javaslatot, és elmondtam az én kezelési kívánságaim.
Ezeket megtagadták tőlem, van Covid kezelési terv és ehhez kell tartaniuk magukat. Még ha a 29,5-es CT-érték azt mutatta, hogy nem vagyok akut Covid-beteg, a főorvosasszony ragaszkodott a Covid-kezeléshez. Elmondása alapján a kórházban más szabályok vannak életben és én még mindig akut Covid-os beteg vagyok, az állapotom kritikus és életveszélyes. No igen, nem ok nélkül mentem be a kórházba.

Úgy döntöttem, hogy elhagyom a kórházt. Felhívtam a fiam és megkértem, hogy vigyen haza, és azonnal el is indult értem.
Mivel infúzió-bemenettel is elhagyhattam a kórházat, így a szükséges kezelést otthon meg tudom valósítani. Felvettem a kabátom és kértem a hazaengedésem. Lent a fiam már várt rám és hazamentünk. Hazaérve újra kimerülten mentem be a házba. Rögtön megrendeltem az infúziót és minden mást, amire a kezeléshez szükségem lesz, pontosabban mindent, amit meg tudtam. A következő két napban a családom megpróbált orvosi segítséget szerezni. Infúzióra és oxigénre volt szükségem. „A kórházban kellett volna maradnia.” „Ebben a Covid-terhes időben nem mehetek házhoz.” „Hívja az ügyeletes orvost, az újra beviszi a kórházba” – ezekkel ráztak le minket az orvosok.

Mesélő: Édesapám más módszerekkel is megpróbált erőre kapni. Várta a megrendelt dolgait, újra és újra megkérdezte, hogy megjött-e már.

2021. november 10.

Délelőtt megérkeztek az infúziók. Családom próbált segíteni bekötni, de a kanül már eltömődött, nem tudtuk kitisztítani. Arra gondoltam, hogy a CDL-lel dúsított sóoldatot a vénámon keresztül juttatom a testembe, így növelve meg a véroxigén szintem.

Éreztem, hogy nincs sok időm és már nem tudok magamon segíteni. Eszembe jutott még egy orvos, aki segíthetne, így megkértem a feleségem, keresse meg a telefonszámát. Sajnos nem értem el azon nyomban. Amikor a fiam átjött meglátogatni, ő is megpróbálta. Én már nagyon lassan és nehezen tudtam beszélni. Neki sikerült elérnie.

Fiam rögtön úgy kezdte a beszélgetést, hogy sürgősen a segítségedre van szükségünk. „Természetesen, mi történt?” Fiam gyorsan ecsetelte a helyzetet, mikor oda jutott, hogy a véroxigénem 70-80% között mozog, félbeszakított az orvos. „Most egy betegemnél vagyok. Utána hazamegyek, mert kell még pár dolog, ami nincs nálam az autóban. Jelentkezem, ha hazaértem.” Fiam megkönnyebbülten köszönte meg az orvos segítségét, majd gyermekeihez ment, akik ez idő alatt egyedül voltak. Magával vitte a mobiltelefont is, hogy azonnal válaszolni tudjon, ha csörög. Negyedóra múlva jött egy másik hívás, fiam megkérdezte, hogy vissza akarom-e hívni. Én nem akartam, de megkérdeztem, hogy az orvos jelentkezett-e már.

„Sajnos még nem” – válaszolta a fiam. Mondtam, hogy ez nem jó, mert már nincs sok időm hátra. Fiam felhívta újra a doktornőt, aki már majdnem otthon volt, csak a lépcsőkön kellene felmennie, utána jelentkezik.
Három másodperccel később megállt a szívem.

Mesélő: Édesapám hirtelen úgy érezte, hogy valami nincs rendben és megemelte a jobb karját. Nyaka megfeszült, a feje 10 fokkal hátrafele billent, szemei befordultak. Mindkét öklét a mellkasához kapta, majd elvesztette az eszméletét.
Én rákiáltottam, vártam a reakcióját. Magamhoz öleltem és éreztem élettelen testét. A felesége felkiáltott mellette: „Ó nem! Istenem, Johann!”, majd elkezdett sírni.
Én elfektettem édesapám az ágyon, megpróbáltam meghallani a szívverését, majd elkezdtem újraéleszteni. Szívmasszázs és lélegeztetés.
Lena (mostoha anyám) felhívta a fivérét, aki nem sokkal később ott volt velünk. Lena utána segített az újraélesztésben, fivére pedig felhívta a mentőket és továbbította nekem az iránymutatásukat. A földre fektettem édesapám és folytattam az újraélesztést.

Nem tudom, mennyi ideig tartott, mire megékezett a mentő, de megint a Covid volt a téma. Leváltottak, s mindenki más kiment, hogy átöltözzön. Utána 25 percen keresztül próbálták édesapám újraéleszteni, ám ő már halott volt.
Ez a 25 perc 2 percként múlt el számomra. A következő két éjszaka szenvedés volt a számomra, feleségem és gyermekeim közelségét kerestem, hogy tudjak éjjel aludni. Mindig felriadtam és láttam édesapám utolsó pillanatait.
Halála óta legalább 40-szer meséltem el ezt a történetet. Fájdalmas volt, de segített. Mindenki, aki telefonált, megtört volt, sokan felajánlották támogatásuk és segítségük. Ezt szeretném Nektek megköszönni. Sajnos nem tudtam megjegyezni azokat a telefonszámokat, amelyeket meg kellett volna. Megpróbállak titeket a temetés részleteiről még értesíteni, és mikor tudtok személyesen búcsút venni.

Valószínűleg 2021. november 19-én, pénteken, 9:00 és 13:00 között a kottingbrunni temetőben.